Cordulegaster heros THEISCHINGER, 1979 Kétcsíkos hegyi szitakötő

Elterjedése:

Nagyon szűk elterjedési területű faj, Ausztria, Magyarország és a Balkán egyes részein fordul elő. Hazánkban a Soproni-hegységben, az Őrségben, Vendvidéken és a Mecsekben fordul elő. A Balkán déli részein egy másik alfaj képviseli ezt a pompás szitakötőt.

Ökológia, lárvális élőhely, fenológia, imágó élőhelye:

A hegyi szitakötők közül viszonylag kisebb magasságokban fordul elő, hegylábak, dombvidékek beárnyékolt vizű patakjaiban is megtalálható.. Eddig ismert populációiban elég alacsony egyedszámmal van jelen, de kibújása szinkronizáltnak tekinthető, júliusban lehet számítani a megjelenésére. Az ivarérett hímek a patakok fölött járőröznek, majd időről időre napsütötte helyre, tisztásokra ülnek ki melegedni. A nőstények hosszú tojócsövükkel közvetlenül az iszapos alzatba helyezik a tojásokat, egyenként. Meglehetősen ritkán lehet velük találkozni, mivel elég nagy területen szóródik szét a népesség, a patak vonalát követve.

Veszélyeztető tényezők:

Leginkább az erdészeti beavatkozások veszélyeztetik a faj élőhelyeit, a patakot kísérő állományok kitermelése, a környező állományok tarvágása (ami a vízjárást kiegyenlítetlenné teheti) valamint magának a patakmedernek a tönkretétele játszhat szerepet.

Populációs trendek:

A fajt csak 1979-ben írták le, így viszonylag keveset tudunk az állományok alakulásáról. Bizonyos azonban, hogy a faj fennmaradása az Ausztia, Szlovénia és Magyarország területén lévő népesség túlélésén múlik, mégpedig a vízgyűjtőkön alkalmazott erdészeti munkák jellegén. Miután ez az alfaj máshol nem fordul elő, természetvédelmi szempontból az egyik legjelentősebb szitakötőnknek kell tekintenünk.

Terepi megfigyelés módjai, adatgyűjtés:

A szitakötő, a maga impozáns méreteivel elég feltűnő látvány, a két Cordulegaster faj semmi mással, csak egymással keverhető össze. Az imágók meghatározásához legalább egy példányt meg kell fogni, mert nagyon kicsi a különbség a két faj között. Hazánkban a két faj élőhelye elég jól elválik egymástól. A lárvákat a patakok csendesebb, iszapos teknőiben érdemes keresni, többnyire olyan helyeken, ahol szalamandra lárvák is találhatók és mérsékelt mennyiségű (tehát nem tömeges) Gammarida rák is van. A lárvabőrök a patakok mentén, a víztől többnyire nem túl nagy távolságra találhatók, a földön, fatörzseken, vagy alacsonyabb növényzeten.

Szerző: dr. Ambrus András

�