Gomphus vulgatissimus

Gomphus vulgatissimus (LINNÉ, 1758) Feketelábú szitakötő

Elterjedése:

Pontomediterrán, a legelterjedtebb és leggyakoribb Gomphidánk. Európában a legészakibb és legdélibb területek kivételével mindenütt megtalálható, ezen kívül Kisázsiában is él. A mediterrán országokban hozzá igen közelálló fajok is élnek, így ottani pontos elterjedési- és populációs viszonyai nincsenek kellőképp tisztázva. Hazánkban ez a leggyakoribb Gomphida, főleg nagyobb folyóinkon elterjedt és helyenként gyakori.

Ökológia, lárvális élőhely, fenológia, imágó élőhelye:

Főként a nagyobb folyóvizeket kedveli, ahol lassabb folyású szakasz - illetőleg finomabb szemcséjű üledék - található, azonban kisebb folyóvizeken is előfordul, ahol számára megfelelő élettér van. A lárva előszeretettel él az igen finom, lágy, iszapos alzatban, nem kerüli el azokat a részeket sem, ahol bomló törmeléket tartalmaz az iszap. Jelentős számban a nagyobb folyók lelassult szakaszain tud kifejlődni. Kisebb folyóvizeken még akkor is meg tud telepedni, ha a víz sebessége egyébként elég nagy, de a sekélyebb szakaszokon kisebb iszapos lerakódások vannak, persze itt kisebb az egyedszám. Megfelelő vízminőségi paraméterekkel és alkalmas alzattal rendelkező állóvizekben is ki tud fejlődni a faj, eddig kavicsbányatavakban és hűs vizű víztárazókban találtuk. (A nyugati országok némelyikében kimondottan az állóvizekben tudott csak fennmaradni ez a szitakötő.) A hazai folyami szitakötők közül ez a faj jelenik meg először, amint a folyóvizek hőmérséklete emelkedni kezd - május első felében - az imágók kibújnak, egy adott élőhelyen szinkronizáltan. Amennyiben ebben az időszakban éppen áradás van, a lárvák nem gyalogolnak ki feltétlenül az éppen aktuális partig, hanem minden alkalmatos tereptárgyra felkúsznak, legyen az a folyót kísérő faállomány törzse, vagy az épp ott horgonyzó ladikok oldala. Fatörzseken olykor 5-6 m magasan is találhatók lárvabőrök áradás után. (Egyébként ilyen esetekben a legegyszerűbb a denzitásbecslés.) Az imágó nagyobb folyókon nem túl gyakran kerül a megfigyelő közelébe, még leginkább a víz közelében lévő erdőkben lehet a fiatalabb egyedeket fölfedezni, vagy az idősebb, kicsit már elöregedett, "meglassult" példányokat, a vízparton. Kisebb vízfolyásoknál, ha elég nagy az egyedsűrűség, napsütötte időszakokban megfigyelhetjük a víz fölött alacsonyan mozgó hímeket, esetleg a vízbe tojásait rakó nőstényeket, alkalmasint a rájuk rontó hímeket és a párzás különböző fázisait is. Ugyancsak találkozhatunk a partra kiülő, napozó példányokkal is, ha nem túl magasak a fák, vagy kövek is vannak a parton.

Veszélyeztető tényezők:

Nagyobb folyók esetében a vízszennyezés és a mederszabályozás jelenti a legnagyobb veszélyt, kisebb vízfolyásoknál pedig a mederkotrás megszüntetheti a faj számára megfelelő élőhelyeket.

Populációs trendek:

A Stylurus flavipeshez hasonlóan a valós elterjedési- és gyakorisági viszonyok tisztázása itt is csak a kiterjedt lárva- és exuvium vizsgálatokkal oldható meg. Igen nehéz az újabb adatok összevetése a régebbi (szinte kizárólag imágókra vonatkozó) megfigyelésekkel. Ezek alapján a népesség növekedését lehetne megállapítani 20-30 év viszonylatában, ez azonban kizártnak tekinthető, figyelembe véve, hogy több, látszólag megfelelő élőhelyről is hiányzik a szitakötő.

Terepi megfigyelés módjai, adatgyűjtés:

Mindenképpen javasolható itt is a lárva és exuvium felvétel, azzal a könnyebbséggel, hogy az exuviumok várható optimális felmérési ideje május első 1-2 hete.

Szerző: dr. Ambrus András