Gomphus flavipes

Stylurus flavipes (LINNÉ, 1758) (= Gomphus flavipes) Sárgás szitakötő

Elterjedése:

Nyugat-szibiriai, valaha Európa középső és déli sávjában, a Pireneusi-félsziget és a hegyvidékek kivételével szinte mindenütt előfordulhatott. (a XIX.sz. elején még Angliában is fogták!). Jelenleg Ny-Európában rendkívül megritkult, Közép-Európában, a Balkánon, Törökországban és vélhetően Oroszország európai részén fordul elő. A törzsfajt Kelet és Dél-Kelet felé más alfajok váltják föl, azonban az elterjedési határok nincsenek még tisztázva. Hazai viszonylatban különösen a Tisza mentén található populáció jelentős, de több nagyobb folyónknál is előfordul. Tekintve, hogy szinte valamennyi Duna menti országban előfordul és ezek közül is hazánkban igen jelentős populációkkal van képviseltetve, nagy a felelősségünk a faj megőrzése terén.

Ökológia, lárvális élőhely, fenológia, imágó élőhelye:

A flavipes Közép-Európában tipikusan a nagy folyók alsó szakaszának szitakötője (D-Európában kisebb folyóvizekben is él). Kedveli a lágy iszapos alzatot, azonban kerüli a bomló szerves anyagot tartalmazó, oxigénben szegény, pangó vizes részeket. A nagyobb sodrású, durvább alzatú szakaszok - kanyarulatok külső ívei - szintén nem kedveznek a számára. Hazai nagyobb folyóink közül a kevésbé szennyezett Tisza, Mosoni-Duna, Duna szakaszok, illetve a lassabb áramlású Rába és Dráva szakaszok adják a faj legfontosabb élőhelyeit. Ezen kívül előfordulhat még ezen folyókhoz csatlakozó csatornákon és a mellékfolyókon is (Répce), valamint - ritkán - állóvizekben, bányatavakon is. A lárvális fejlődés feltehetően három évet vesz igénybe. Az imágók kibújása többnyire azonos időben történik, általában a Gomphus vulgatissimust követő Ophiogomphus cecilia után következik be (egy élettérben), gyakran június vége - július eleje táján, azonban egyes években szeptemberben is tapasztalhatunk flavipes kelést, vagy éppen június elején. Az imágók leggyakrabban és legegyszerűbben a kibújáskor figyelhetők meg, később már ritkábban kerülnek szem elé. Napközben az ivarérett hímek a víz felszínéhez közel, messze a parttól, a folyó közepén mozognak, kutatnak nőstény után. Ha sikerül megragadni a vízhez közeledő nőstényt, párosodni a parti füzesekbe szállnak, ahol szintén elég nehéz megfigyelni őket. A nőstény a tojásokat egyedül rakja le, potrohának végét repülés közben bele-belemerítve a vízbe. Tojásai a hazai Gomphidák közül a legkisebbek, így a nőstények - noha tekintélyes mennyiségű petesejtet érlelnek - viszonylag karcsúak, mozgékonyak, nagy távolságra tudnak repülni.

Veszélyeztető tényezők:

A lárva élőhelyéből adódóan a legfőbb veszélyeztető tényező a folyóvizek szabályozás miatti felgyorsulása, illetve a vizek szennyeződése.

Populációs trendek:

A S. flavipes hazai viszonylatban sosem számított a gyakori fajok közé, ez azonban mindenképpen kapcsolatban van azzal a ténnyel, hogy az imágók nehezen figyelhetők meg. A valódi elterjedési és gyakorisági viszonyok sokkal egyszerűbben és eredményesebben állapíthatók meg a lárvák és lárvabőrök vizsgálatával. Így, az intenzív lárvavizsgálatok beindulása óta a faj hazai elterjedése és gyakorisága növekedni látszik, ez azonban bizonyára csak az eredményesebb vizsgálati módszereknek köszönhető.

Terepi megfigyelés módjai, adatgyűjtés:

Amint az előzőekből kiviláglik, nem nagyon érdemes a sárgás szitakötő imágójának befogásával próbálkozni, mivel elég jól repül és nehéz is hozzáférni a partról. Lényegesen egyszerűbb az exuviumok megkeresése, ami csak a megfelelő időzítésen múlik. Ahol a faj él, általában nagyobb számban fordul elő, így nem okoz nagy gondot a lárvabőrök fölfedezése, melyek sokszor jelentős mennyiségben borítják a fövenyt. A lárvák megtalálásához több szerencsére és gyakorlatra van szükség, de erre is "rá lehet érezni", ha egy kicsit a szitakötő szemszögéből próbáljuk meg a terepet felmérni. Többnyire olyan helyeken érdemes próbálkozni a vízi hálóval, ahol jó fél lábszárig lehet belesüllyedni a laza alzatba, de nincs abban rothadó, fekete, bűzös iszap. A hozzá leginkább hasonló Gomphus vulgatissimus (feketelábú szitakötő) lárvájától és exuviumától jól elkülöníthető a (háti tüskék nélküli), nyurga jószág: az utolsó potrohszelvény hossza nagyobb a szélességénél, míg a vulgatissimusnál ez az arány fordított, és egyébként is egy szélesebb, laposabb fajról van ott szó.

Szerző: dr. Ambrus András